Miért ne fejlesszünk saját keretrendszert?

Ahogy különböző cégeknél végzek tanácsadásokat, sok helyen látom, hogy saját keretrendszert fejlesztettek, fejlesztenek, döntenek a fejlesztése mellett. Én nem vagyok híve az ilyen jellegű saját megoldásoknak, és mivel sokszor kérdezik, és szóba kerül, leírom az ezzel kapcsolatos gondolataimat.

Saját keretrendszer fejlesztésének több oka is lehet. Találkoztam több, mint tíz éves (igen, Java) rendszerekkel, ahol ilyent használnak még mindig. Ezen szoftverek abból az időből származnak, amikor még JDBC, Servlet API létezett, és nem volt egységes, kialakult irány, szabványok, kvázi szabványok. Nem volt objektum-relációs megfeleltetés, MVC webes keretrendszerek. Ebben az esetben természetesen elfogadható saját keretrendszer kifejlesztése, bár itt is erősen ajánlott haladni a korral, és ahol lehet, újabb, szabványosabb irányokba elmozdulni. Láttam Java 1.4-en beragadt projektet, régi alkalmazásszerver verziókhoz kötött rendszereket. Ilyenkor érdemes olyan keretrendszereket bevezetni, melyek nem tolakodóak (non-intrusive, azaz a kódot nem járják át az architektúrális elemek), és lépésenként bevezethetőek. Egyik projektünkbe pl. a Spring-et sikerült úgy bevezetni, hogy először csak a perzisztens rétegben, majd egyre felsőbb rétegekben, végül a felhasználói felület rétegben. Érdemes a maradvány kódokat szépen elkeríteni. Amennyiben a maradvány kódjaink nem is objektum orientáltak, használhatjuk az object wrapper megoldást, azaz a procedurális kódunkat körbevesszük egy szép, objektumorientált API-val. Ez alatt az implementációt később cserélhetjük. Barátunk ilyenkor a refactoring, amivel kapcsolatban sokan elfelejtik, hogy refactor közben nem módosítjuk a funkcionalitást. A funkcionalitás teljes megtartásával strukturáljuk át a kódunkat, hogy könnyebben átláthatóbb és továbbfejleszthetőbb legyen.

Nagyon ritkán érdemes ilyenkor a teljes újraírás mellett dönteni. Nem lehet egy tíz éve fejlesztett rendszert pár hónap alatt újraírni. Kisebb lépésekben érdemes haladni. És közben viszont szerfelett mennyiségű tapasztalattal lehet gazdagodni.

Másik indok az szokott lenni, hogy a megrendelőknek, vagy inkább a fejlesztőknek egyedi igényeik vannak. Ezt csak nagyon ritkán tudom elképzelni. Amennyiben egy architect kellő tapasztalattal és tudással rendelkezik, biztos, hogy a legtöbb problémára már látott valamilyen megoldást. Nem hiszem el, hogy 9 millió Java programozó, és a nem tudom mennyi egyéb programozó nem futott volna bele ugyanabba a problémába. Ez legtöbbször a fejlesztő csapat szűklátókörűségét bizonyítja. Vagy egyszerűen túl lelkesek, és szeretnék megvalósítani saját ötleteiket. Melyek gyanítom nem is annyira világmegváltóak, hogy ne lehessen azokat máshol megtalálni.

Ennek kicsit finomabb változata, hogy ugyan tud a fejlesztő csapat arról, hogy vannak már létező eszközök, de nem felel meg mind az összes igénynek. Esetleg összehasonlító elemzést is végeztek, hogy melyik miért nem felel meg az igényeknek. Sajnos a legtöbbször már ismert a vágyott cél, hogy mit kell az elemzésnek kihoznia. Itt is el kell gondolkodni azon, hogy ne a tökéletességet keressük, hiszen nem biztos, hogy pont mi fogjuk azt elérni. Lehet, hogy együtt lehet élni egy eszköz hiányosságaival, ahelyett, hogy teljesen sajátot fejlesztenénk. És ha találunk egy igényeinkhez közel állót, miért ne szállhatnánk be a fejlesztésébe, vagy miért is ne tudnánk arról leágazni (, bár utóbbival is vigyázni kell, hiszen a leágazás után már elveszik az automatikus magasabb verzióra váltás lehetősége, és merge-öléssel találjuk szembe hamar magunkat - ez talán az elosztott verziókezelő rendszerek megjelenésével már kevésbé fájdalmas).

A gyakori ügyfél igény az, hogy az alkalmazás minél testre szabhatóbb, minél jobban konfigurálhatóbb legyen, igen, programozás nélkül. Mikor ilyen igény merül fel, legyünk óvatosak. Hiszen mit akar az ügyfél? Azt, hogy fejlesztés nélkül újabb funkciókat tudjon maga megvalósítani. Itt már gyanút foghatunk, hiszen nem nekünk akar fizetni, hanem a problémáit maga szeretné megoldani. Azaz bizalmatlan, és ez nem biztos, hogy jó jel egy projekt elején. Egy általános eszköz fejlesztése feltehetően nagyobb költség, mintha a kívánt funkciókat, egyesével, saját keretrendszer nélkül kifejlesztetné. És sajnos sokszor láttam, hogy a személyre szabás túl absztrakt, túl technikai lett, így az ügyfél mégsem tudta használatba venni. Így ahelyett, hogy a programozók implementálták volna a funkciókat standard módon, valami saját eszközben kellett ezeket speciálisan megoldaniuk.

És már el is jutottunk a 4GL, CASE és RAD eszközök világához. (Vigyázat, nem ugyanazt jelentik, csak ugyanarra a problémára szeretnének megoldást adni.) A programozókban mindig is megvolt az igény, a lustaság, hogy olyan eszközöket készítsenek, melyek saját és mások munkáját könnyítik, akár programot generáljanak. Lehessen "egérrel programozni", informatikai szaktudás nélkül. És valahogy mégis, ezek az eszközök mégsem hozták el a világmegváltást. Miért van az, hogy egy egyszerű programozási nyelv, melyhez csak parancssoros fordító volt, szövegszerkesztőben írtuk a kódot, le tudott taszítani a trónról olyan eszközöket, mint a Delphi, Oracle Forms, stb.? És most is születnek ilyen nyelvek, és megvan a létjogosultságuk, terjednek. Miért hisszük azt, hogy amibe a Borlandnak, Oraclenek beletört a bicskája, mi meg tudjuk valósítani? A nagy piros gombot, amit megnyomunk, és kiesik a szoftver?

Véleményem szerint itt is látszik a ciklikusság, egyre jobban elkezdenek a nyelvek, platformok elmenni az irányba, hogy automatizálják a fejlesztést, és a végén mindig a süllyesztőben kötnek ki, és egy primitív, egyszerű eszköz veszi át a helyüket. Gondoljunk a Java ilyen irányú fejlesztéseire is, pl. VisualAge for Java, NetBeans ilyen irányú fejlesztései, stb.

Itt érdemes megemlíteni a forward engineering, reverse engineering és ennek egyvelegét, a roundtrip engineeringet is. Vagy beszélhetünk a Model-driven architecture (MDA) megközelítésről is. A háttérben mindig valami kódgenerálás is áll. Ilyen projektet is gyakran láttam, és sosem tudott meggyőzni. Mi is próbálkoztunk ilyenekkel, de nem sikerült egyértelmű eredményeket elérni. A legtöbb esetben nagyon nehéz belőni a modellezés absztrakciós szintjét, amiből az alkalmazás vázát le lehet generálni, és az fejlesztéssel befejezni. Általában elmennek olyan irányba, hogy már mindent a modellbe akarnak leírni. Ezáltal egy programozási nyelvhez közeli, vagy bonyolultabb modellező nyelv sül ki belőle. A fejlesztőknek ez csak egy darabig izgalmas. Miért kell egy Java fejlesztőnek diagramot rajzolnia? Ezzel kapcsolatban tetszik az UMLet álláspontja. Egy modellt sok tíz képernyőn keresztül, sok ezer tulajdonsággal, szabállyal beparaméterezni sokkal bonyolultabb, mint egy leíró nyelvet használni erre. Sosem szerettem a Rational Rose-t. Sajnos ezen rendszerek a megbízhatatlanságukkal, kiforratlanságukkal szintén elveszik az ember kedvét. Próbáltam AndroMDA-t, openMDX-et, de nagyon behatároltak voltak és hibáktól hemzsegtek. Próbáltam Posseidon for UML, ArgoUML, StarUML eszközöket. Kimérve mindig sokkal gyorsabb volt Java forráskódot írni, Java interfészekkel tervezni, JavaDoc-ot írni, és abból visszagenerálni a modellt. Nem, a Spring Roo-ban sem hiszek.

Nézzük, milyen hatása van a saját keretrendszerek a programozókra. Gyakran láttam, hogy egy-két okos programozó írta a keretrendszert, és a kevésbé okosnak tartott programozók csak használták. Ismerős? Kérdeztétek már meg, mit gondolnak úgy igazán a keretrendszerről? Egyrészt nagyon sok munkával megtanulnak egy olyan dolgot melyet sehol máshol nem tudnak használni, melytől nem lesznek többek, mely nem motiválja őket, nem írható be az önéletrajzukba. Ki vannak zárva egy körből, nem hozhatnak döntéseket, nem tudnak a miértről. Nem kapnak megfelelő szintű támogatást, dokumentációt. Hallottam programozóról, aki úgy kezdi az interjút, hogy kell-e saját keretrendszerben dolgozni. Ha a válasz igen, akkor nem folytatja az interjút.

A fejlesztők manapság mindig modern, divatos, trendi technológiákkal akarnak dolgozni. Nehéz őket saját keretrendszerrel megfogni.

Gyakran láttam, hogy a keretrendszer alkotójának elege lett, továbbállt, otthagyta a rendszerét. Olyanoknak kellett átvenniük, akik nem értették, nem látták át teljesen, nem voltak tisztában a döntési folyamatokkal. A keretrendszer alkotókat gyakran nem lehet elég sokáig lekötni, aktív, kreatív emberek, akik nem állapodnak meg, újabb és újabb ötleteket próbálnak ki, és folyamatosan patkolandó dolgokat hagynak maguk után. Mivel pezseg a vérük, nem töltik idejüket olyan haszontalan dolgokkal, hogy a legapróbb részleteket is átgondolják, a legutolsó részt is lefejlesszék és dokumentálják a rendszert.

Ilyen fejlesztők gyakran abba a hibába esnek, hogy egy problémát túlzottan általánosan próbálnak megvalósítani. Igaz ugyan, hogy most nem kell, de később jól jöhet. Gyakran lehet a YAGNI (You ain't gonna need it) elvet hallani, hogy pontosan azt fejlesszük le, amire szükség van, ne fejlesszünk olyan funkcionalitást, amire azt gondoljuk, hogy majd szükség lehet rá. Vagy nem lesz rá szükség, vagy nem úgy lesz rá szükség. Az ügyfél ilyen szempontból hatalmas kreativitással rendelkezik, hogy olyant kérjen, amire úgysem gondoltunk.

Milyen lehet egy ilyen rendszer minősége? Gondoljunk bele, hogy olyan keretrendszereknél, mint a Spring, Struts, stb., melyet több ezren használnak, tesztelnek, nézegetik a forrását, milyen gyakran jegyeznek be hibákat, milyen gyakran frissülnek, milyen a fejlesztői aktivitás. Hogy gondolhatjuk, hogy pár fejlesztővel ugyanolyan szintű eszközt képesek vagyunk gyártani? Úgy, hogy nekünk nem ez a fő profilunk, hanem fő munkaidőben az ügyfelek óhajait, problémáit kell megoldanunk. A keretrendszer fejlesztésére, unit tesztelésére, dokumentációjára sosem marad idő. Előbb az égető problémákat kell megoldani, a funkcionalitásra kell összpontosítani, az ügyfél azért fizet.

Miért jó ez a menedzsmentnek? Örülnek, ha olyanra költik a pénzt, aminek semmi látszatja nincs? Nem lesz tőle több képernyő. Nem tőle lesz több funkció. A keretrendszer implementálásával csak a lehetőségét valósítjuk meg, hogy a felhasználó számára alkalmazást fejlesszünk. De még nem fejlesztettünk egy percet sem. Mennyire felel meg ez a manapság annyira oly divatos agilis módszertanoknak? Mennyire követi a KISS (keep it simple ...) elvet?

A keretrendszer azért kell, hogy a képernyőket, funkcionalitást gyorsabban ki tudjuk fejleszteni? Hányszor hangzott el, hogy ezt nem tudja a keretrendszer, ezt a keretrendszerben kell kifejleszteni, ez így túl lassú lenne a keretrendszerben, stb.?

Bizonyos emberekben valamilyen blokk van, hogy más munkáját használják fel. Kritizálják, mindenből sajátot akarnak írni, saját XML parser, saját protokoll, saját formátum, saját keretrendszer. Ismert a jelenség, nem csak informatikában, "Not Invented Here (NIH)", általában pejoratívan használják.

Ezek a keretrendszerek nem felelnek meg a szabványoknak. Nem széleskörűen elterjedtek. Nem lehet az utcáról felvenni egy olyan programozót, aki értene hozzá. Nagyon drága a betanítás. Hiszen nincsenek képzett oktatók, nincs oktató anyag. Általában elé adják az új fejlesztő elé, és próbálja meg egyedül felfejteni (a vezető programozónak nincs ideje pátyolgatni), próbálja meg az eddigi megoldásokat lemásolni. Csak általában egy keretrendszer használatával is ugyanarra a problémára a fejlesztők három különböző megoldást használtak.

Nem csak már bevált, működő, széles körben elterjedt keretrendszereket érdemes használni, hanem érdemes (kvázi) szabvány API-k közül választani, ami alatt cserélhetjük az implementációt. Cseréltünk már Hibernate-et EclipseLink-re, mert jobban megfelelt az igényeinknek. Építkezzünk modulárisan, hiszen csak így van lehetőségünk a modulok esetleges későbbi kiváltására, programozzunk interfészekkel, használjunk rétegeket, tartsuk szem előtt a loose coupling, high cohesion elveket.

Nagyon fontos, hogy az ezzel kapcsolatos viták során mindig eljutunk a szép architektúra, szép kód fogalmához. A szépség szubjektív. Ízlésről nem vitatkozunk. Parttalannak érzem az XML kontra programozott konfiguráció, a NetBeans kontra Eclipse vitákat, az annotációk túlzott használatát elítélő kijelentéseket. Érvek, objektív érvek kellenek. És még sajnos így is beleütközünk abba, hogy minden megoldásnak van jó és rossz oldala is. És ráadásul lehetnek ezek egyensúlyban is. Döntsünk ésszerűen, érveljünk ésszerűen.

Félreértés ne essék. A postban direkt sarkítok. Próbálok erős érzelmeket kiváltani. Nem azt mondom, hogy ne fejlesszünk saját keretrendszert, mert akkor még mindig assembly kódot írhatnánk. Vannak okos emberek, okos ötletekkel. Sőt, sok esetben nem is kell nagy ötlet, csak egy elegáns megvalósítás. De mindig alaposan gondoljuk át. Ne játszunk a cégünk, vagy a megrendelő pénzével. Saját keretrendszer kifejlesztése nagyon-nagyon drága, a legtöbb projekt ezt nem bírja el. Ne játszunk a kollégáink türelmével. Ne a saját önzésünk vezéreljen, hanem mérlegeljünk. A kreativitásunkat máshol éljük ki, úgy, hogy az ne menjen egy cég, egy csapat, egy projekt rovására. Próbáljunk különböző vérmérsékletű, kvalitású embereket is bevenni a döntési folyamatba. Legyen lelkes, legyen kétkedő, legyen tapasztalt, legyen kezdő.

Azt hiszem, hogy a legtöbben azért beleestünk abba a hibába, hogy saját keretrendszert fejlesztettünk, vagy kezdtünk fejleszteni. Ne szégyelljük, próbáljunk idejében váltani, tanulni belőle.

Érezhető, hogy a szoftverfejlesztés során nagyon fontos az emberi tényező. Nagyon kevés mindenki által elfogadott alapelv van, mindenre lehet érvet/példát találni, és annak ellenkezőjére is. Kevés, hogyha jó technológusok vagyunk, néha jobb lenne pszichológusnak lenni. Próbáljuk felismerni és kihasználni az tipikus fejlesztői viselkedésformákat.

Van a postban olyan, amit ti is gyakran tapasztaltok? Mi a véleményetek?